07
máj
12

Alpha Protocol (PC)

null
Titkos ügynöknek lenni jó. A folyamatos életveszélyért bőven kárpótol, hogy fiatal és jóképű vagy, különleges kiképzést kaptál, minimum öt idegen nyelven beszélsz, más költségén beutazhatod a fél világot, elképesztő kérókban lakhatsz, szuper kütyüket használhatsz, és a nők is bomlanak utánad.
Michael Thorton az amerikai kormánynak dolgozó, de hivatalosan nem létező szupertitkos szervezet, az Alpha Protocol legújabb üdvöskéje, akit nem sokkal munkába állása után bújdosásra kényszerít az információ, aminek birtokába kerül szaúd-arábiai első megbízása során. A történetről sokkal többet nem lenne ildomos elárulni, meg aztán egy jelentős részét úgyis a játékos írja a döntéseivel, miközben világszerte érdekesnél érdekesebb alvilági elemekkel találkozik, végső soron pedig a harmadik világháború kitörését kell megakadályoznia (de nem muszáj). Bevetések előtt persze nem árt némi betanítás sem, ami az AP-ben egész ötletesen lett megvalósítva: egy ágyra leszíjazva térünk magunkhoz, azt se tudjuk, hol vagyunk, de valahogy ki kell jutnunk felszerelés nélkül egy vadidegen nő tanácsait követve a minket fogva tartó komplexumból. A végén persze kiderül, hogy az új munkahelyünkön kolbászolunk, a saját leendő kollégáinkat ütöttük ki, és az egész megrendezett helyzet a tréning része volt, aminek során felmérték képességeinket.

null
A pasas arcáról lerí, hogy csak egy egyszerű üzletember.

A bevezető “kórházi pizsiben kiütök mindenkit” rész után végre kapunk felszerelést, elmondják, mi van, és mehetünk a lövöldözős, lopakodós és kütyühasználós kiképző részlegekbe, ahol nem csak a teljesítményünkről készül részletes kiértékelés, de eközben megismerhetjük az AP-nál dolgozó fontosabb szereplőket és próbálhatjuk rajtuk a játék szívét-lelkét adó nagyszerű párbeszédrendszert. Lehet bal lábbal kelni és mindenkinek beszólni, de természetesen ha jó benyomást akarunk kelteni, nem árt profiként kezelni a helyzetet és nyavajgás/visszaugatás nélkül követni az utasításokat. A párbeszédek valós időben zajlanak, így viszonylag gyorsan kell választanunk olykor akár 4-5 (!) válaszopció közül, és ha és ráérzünk arra, ki mit szeretne hallani, akkor népszerűek leszünk. Ha nem, az se baj, mert annak ugyanúgy megvan az előnye, ha valaki ki nem állhat minket. Az egyes szereplőkről aktánk van, ahol nem csak a róluk rendelkezésünkre álló infót láthatjuk, hanem számok formájában azt is, mennyire kedvelnek vagy utálnak minket. A humoros, okoskodó, vagy a kifejezetten bunkó és agresszív válaszokra bökve már itt látni fogjuk, mennyire elmebeteg diskurzusokat folytathatunk. A durvaságra rátesz egy lapáttal, hogy csak a témát vagy a hangnemet választhatjuk meg és soha nem tudjuk előre, mi fogja elhagyni Mike száját. Később gyakran kerülünk majd olyan helyzetbe, hogy nagyon fontos döntéseket kell meghoznunk pár másodperc alatt, amiket a gyorsmentés hiánya miatt nem is nagyon tudunk visszaszívni, hacsak nem játszuk újra az egész pályát.

null
Nézzenek oda! Bekészítem a macsó dumát…

A készítők azt nyilatkozták, hogy a három stílus (agresszív, barátságos-behízelgő, profi), ami szerint játszhatunk Mike Thortonnal, Jack Bauer, James Bond és Jason Bourne ügynökök személyiségét hivatottak tükrözni. Nem csak a párbeszédek során, de a játékmenetben is leginkább ezt a három mintát követhetjük, az első néhány szintlépés után ugyanis specializálódhatunk és lehetünk fegyvermániás tankok, diszkrét lopakodóművészek, vagy ügyes ketyerékre és hackelésre szakosodott tech-geekek. Azért nem kell aggódni, a játék nem határolja be a lehetőségeket és lehet a szabadúszó karakterosztályt választva szabadon elosztani a legelső képességpontokat is, illetve kötetlenül keverni a három stílust. Ami engem illet, én lopakodásra szakosodott szívtiprót alakítottam, mindenkinél behízelegtem magam, az orosz kokainbárótól kezdve a szilikonmellű MILF német zsoldosnőn át a mosodában dolgozó tömeggyilkos pszichopatáig mindenkivel összespanoltam és összeszövetkeztem, valamint az összes nőt felszedtem. Az egész játék alatt egyetlen szereplőt nyírtam csak ki, de őt valami egészen brutálisan.

null
Római vakáció.

Tanácsos minél több barátra és szövetségesre szert tenni, ők ugyanis nem csak információforrások – márpedig az információszerzés központi jelentőségű egy önállóan tüsténkedő ügynök számára – hanem ellátnak felszereléssel, kijátszhatóak egymás ellen, néhány küldetés során pedig kérhetünk tőlük támogatást. Sok alvilági vagy katonai szervezet fog minket különböző ajánlatokkal megkeresni, vagy éppen szövetséget ajánlani, de ha valaki nagyon nem szimpatikus és nem érjük be egy egyszerű visszautasítással, akár golyót is repíthetünk a fejébe, csak számoljunk a következményekkel, amikkel sokszor csak hosszú órákkal később szembesülünk. Egy végigjátszás során az sem kizárt, hogy nem találkozunk mindenkivel, illetve ami igazán lenyűgözött, hogy az sem mindegy, milyen sorrendben teljesítjük a kületéseket és találkozunk egyik-másik figurával, illetve az is nagyban befolyásolja a történet alakulását, melyikkel milyen a viszonyunk, már ha él egyáltalán. Maga a történet csavaros, kellően sok filmes klisével telepakolt, és a „kémes” műfajra jellemző paranoiás összeesküvéselméletektől sem mentes, épp csak az alkalmanként befigyelő beteg humor különbözteti meg a Tom Clancy-féle politikai rémlátomásoktól.

null
Rendhagyó mosószer reklám.

A történet, a sok érdekes és jópofa karakter, de különösen a nagyszerűen megírt párbeszédek a kiváló szinkronnal együtt (Nolan North! Michael Bell!!) egészen kiemelkedőek, viszont Obsidian játékhoz méltóan a játékmenet csiszolgatására megint nem maradt elég idő, így az jóval kevésbé kiforrott, de kezdem a pozitívumokkal. Minden országban, ahová küldetések szólítanak, van egy főhadiszállásként szolgáló hatalmas luxuslakásunk szuperszámítógéppel, fél falat beborító képernyőjű tévével és hasonló ügynöskös dolgokkal felszereleve. Karakterünk külsejének testreszabására a fürdőszoba tükörnél van lehetőségünk, a neve és az arca adott, de bármikor megváltoztathatjuk a szemszínét, a frizuráját, növeszthetünk neki favágószakállat, adhatunk rá idióta napszemüveget és rakhatunk a fejére idétlen tökfödőt, így mehetünk akciózni ápolt, de akár kötözködő hülyegyerek külsővel is. A felszerelését a ruhásszekrényben szabhatjuk testre, itt állíthatjuk be, milyen kiegészítőket tegyen a fegyvereire és a páncéljára, vagy hogy milyen gránátokkal és egyéb segédeszközökkel tömje meg a zsebeit. A számítógépnél olvasgathatunk és írhatunk emailt, illetve online lebonyolíthatjuk az új játékszerek fekete piacról történő vásárlását is.

null
A folyamatos pucsítva közlekedés nagyban növeli a túlélési esélyeket.

Küldetés közben különböző menükben búvárkodva érhetjük el a karakterképernyőt, ahol a szintlépéskor kapott képességpontokat eloszthatjuk, az aktiválható képességeinket, a fegyvereket a lőszertípusokkal, a térképet az aktuális feladatokkal, és még sok mást. Ezek a menük mind nagyon jól átláthatóak és praktikusak, épp csak azt felejtette el a játék elárulni, hogyan lehet kimászni belőlük (de szerencsére az internet korában élünk és a játék kézikönyvével ellentétben a gugli a barátom volt). Az AP alapvetően lopakodós „eszpionázs” RPG, és mint olyan, a diszkrécióra bátorít. A lehető legkevesebb feltűnést és vérontást díjazzák az egyes küldetések során asszisztáló, velünk rádiókapcsolatban álló operátorok is, akik ha civilekre lövöldözünk és nagyokat robbantgatunk, nem restek épelméjűségünket megkérdőjelezve rákérdezni, hogy mégis mi a bánatot művelünk. Ténykedésünk nem marad visszhang nélkül a sajtóban sem, esténként két idétlen hír között meghallgathatjuk a híradós beszámolót legutóbbi besurranásunkról/ámokfutásunkról, esetenként pedig ismerősi körünk tagjai is kommentálják működésünket.
A sok sunyulást és hátulról elkapós fojtogatást jópofa zártörő, kódtörő és hackelő minijátékok hivatottak feldobni, ezek némelyikétől azonban a hajamat ki tudtam volna tépni, különösen a hackeléstől, aminek már az irányítása katasztrófa (az egyik számsort az egérrel húzkodom, a másikat a kurzornyilakkal, FFFFFF-). Akad néhány pálya különösen nehezen feltörhető ajtókkal és meghekkelhető gépekkel, ezeknél igen sokat anyáztam, mert szinte lehetetlen időlimit mellett kellett volna sikerrel járnom, ha pedig az „abort” gombra böktem, egyből megszólalt a riasztó. Gondolom, ha a technikus skillekre is fejlesztettem volna, ez elkerülhető lett volna…

null
Jó a buli, de nem bírom a tömeget.

A szerepjáték elemekkel ránézésre nincs az égvilágon semmi gond, de mivel én csak lopakodásra, harcművészetre és pisztolyra gyúrtam, nem tudom, a többi játékstílus mennyire működőképes, mindenesetre a sunyulás magasabb szintre fejlesztve nevetségese könnyűvé teszi a rengeteg őrrel telepakolt termek megtisztítását is hála egy képességnek, amivel akár 15 másodpercre teljesen láthatatlanná válva (!!) lazán kiüthetünk mindenkit. A fegyverek teljességgel használhatatlanok, amíg az ember rá nem költ valamelyik típusra 4-5 pontot, az alatt ugyanis Mike túlzás nélkül nem tud lőni, de igazából ez nem is lényeges, mert a pusztakezes harc, meg a körbepörgő-rúgás úgyis sokkal szórakoztatóbb, és a legtöbb ellenfél nem is tud mit kezdeni azzal, ha odarohanunk hozzájuk és elkezdjük püfölni őket. Néha garantáltan meg fog szólalni a riasztó, mert van pár olyan rész, amit lehetetlen lopakodva megcsinálni, nálam pl. az utolsó küldetés során megállás nélkül szólt a sziréna, de az égvilágon semmi jelentősége nem volt. Az ellenfelek félelmetesen buták, süketek és vakok, így legfeljebb a létszámuk okozhat gondot, vagy az, ha főbossok és mocskosul csalnak; a legtöbb bossfight tragikomikus, cserébe viszont mi is egyből leteríthetjük a többségüket a chain shot képesség bevetésével, mert öt fejlövést kevesen élnek túl. A képességek mellé néha kapunk vicces nevű perkeket is, ezekből rengeteg van és erre-arra jár utánuk némi bónuszt.

null
Mike mindenhol otthonosan mozog.

Sokáig azért nem mertem belevágni az AP-be, mert állandóan csak azt hallottam róla, hogy félkész, összecsapott és tele van idegesítő bugokkal. Nos, igen, bugok vannak, de közel sem annyi, mint amennyire számítottam, és inkább csak bosszantó apróságok. A grafika például nekem alapvetően tetszett (a kicsit nyomi karakteranimációk már kevésbé), de a néha előforduló átlógásokon és villogó textúrákon túl is produkált vicces dolgokat, a leggázabb talán az extrémritka „szemgolyó bug”, amikor egyes NPCk szeme kitüremkedik az üregéből és így félelmetes gülüszemekkel merednek rám. Egyetlen gamebreaker buggal találkoztam, az amerikai nagykövetségen játszódó küldetést Moszkvában kénytelen voltam előlről elkezdeni, mert a pálya végén nem jelent meg sem a fickó, akit meg kellett volna védenem, sem a rosszfiúk, akiket halomra kellett volna ölnöm (ráadásként pedig néha a szövetségeseim is ellenségnek néztek, ha az egyik ajtón kimentem). Egy újra kiadott PC verzióval játszottam és feltettem hozzá egy patchet is, talán ennek volt köszönhető, hogy viszonylag kevés bogárba futottam, viszont a játék olyan consolitis tüneteit picit nyűgösen vettem tudomásul, mint a kevés állítható grafikai opció, gáz és nem változtatható egérérzékenység, vagy a checkpoint-rendszer.
Talán a legnagyobb szivatás az egész játékban, hogy nem lehet akármikor menteni. Ez állítólag szándékos volt a készítők részéről, hogy ne lehessen csak úgy visszaszívni a döntéseket és folyton végigpróbálgatni az összes választási lehetőséget, így kénytelenek vagyunk a kissé egyenetlenül elszórt checkpointokra hagyatkozni. Ezekkel a mai napig nem tudtam megbékélni, mert kevés dolgot rühellek jobban annál, mint amikor valamit eltolok, a játék pedig jól elmenti.

null
Mosolyogj!

Miért imádom mégis az Alpha Protocolt?
A már említett fantasztikusan durva szövegek és karakterek már önmagukban elviszik a hátukon az egész játékot és érdemessé teszik minimum egy, de a számos választási lehetőség és következmény miatt inkább három-négy végigjátszásra. A játékmenet néha kicsit monoton, de egyik küldetés se túl hosszú, a helyszínek pedig igen változatosak, személyes kedvenceim Lazo partihajója, Ratykó és Marburg villája, meg az olasz fagyizó voltak. A cselekményt nekem egyszer sem sikerült teljesen komolyan vennem az olyan arcoknak hála, mint a komplett őrült Steven Heck, aki mosószerrel vallat, vagy a szexmániás SIE, és az sem éppen hihető, hogy a szereplők többsége főhősünkkel az élen az aktája szerint az én koromban már elképesztő karriert csinált és egy rakat nyelven megtanult. A humor és az önrónia végig jelen van, még a románcok is kellően mosolyogtatóra sikerültek. A becserkészhető nőcik négyen vannak, de vicces módon a „nagy jelenet” mindegyikük esetében csak a végjáték előtt válik elérhetővé, ezért ha úgy tartja kedvünk, zsinórban akár négy menetet is lezavarhatunk a világ megmentése előtt. Egészen életszerű volt, amikor az egyiküket emberünk ágyba vitte, majd rögtön utána egy döntés miatt meghalt, ezt követte egy filmrészlet, amiben Mike viaskodott kicsit a bűntudatával, de két percre rá egy másik nőnek mondta két csók között szemrebbenés nélkül, hogy az előző már rég a múlté, és végül egy harmadikkal is eltöltött egy pásztorórát két kontinenssel arrébb. Aztán megerőszakolták.

null
Ratykó hálószobája majdnem annyira gay, mint Marburg kertje. Majdnem.

Szívem szerint erőszakoskodnék én is mindenkivel, hogy adjon legalább egy esélyt a zseniális alapkoncepcióval rendelkező Alpha Protocolnak, mert minden idegesítő hibája ellenére is igazi csiszolatlan gyémánt, vagy ha úgy tetszik, egy nagyon komolyan alulértékelt gyöngyszem. Mivel én mind a szerepjátékokért, mind a lopakodós játékokért bolondulok, nekem maga volt a Kánaán, teljesen ráfüggtem, és borzasztóan sajnálom, hogy anyagilag akkora bukás volt, ezért szinte semmi esély egy folytatásra… Számomra az utóbbi idők egyik legnagyobb meglepetése volt.

8,5/10

Végezetül a videó, ami engem meggyőzőtt, de vigyázat, spoileres!!


“Ever heard of anger management?”
“No because I killed all my therapists.”

Advertisements

7 Responses to “Alpha Protocol (PC)”


  1. május 7, 2012 - 7:07 du.

    Cone to go? 😀

    Imádom ezt a játékot az összes hibája ellenére is, mivel itt legalább tényleg fontosak a döntések, és olyan dolgok, mint Mike személyisége is befolyásolja a sztroit. És Marburg-ot még Rómában kinyírni az egyik legjobb dolog a világon!

    • 2 siklara
      május 7, 2012 - 7:32 du.

      A fagyizós jelenet mindegyik kimenetellel zseniális, és azon felsírtam, amikor a gusztustalan fazon a fejét vakargatja a fagyis kanállal, amiről előtte még a fagyit nyalogatta, Mike meg elereszt egy ÁNTSZ-es beszólást. 😀

      Marburgot ki lehet nyírni Rómában? Nálam elmenekült és csak az utolsó küldetés során tudtam végezni vele. Felt good man.

      • május 7, 2012 - 7:41 du.

        Ki lehet nyírni, de eléggé nehéz, mert folyamatosan a “suave” opciót kell választani amikor vele beszélsz, meg nagy többségében másokkal is, mivel Marburg nem szereti azokat, akik nem veszik a komolyan a helyzetet, magukat meg hát őt. Ezt a legkönnyebb úgy elérni, hogy a játék elején ébredés után egyből a suave-ot választod. Ha Leland azt mondja Mike-nak, hogy Marburg hülyének tartotta, akkor sínen vagy. A múzeumos küldetés alatt evidensen nem szabad Madison-t választani, és ha továbbra is végig a suave dumát nyomod, akkor Marburg viszont meghal még ott 🙂

        Bár tény, hogy a végén is jó volt kinyírni. Főleg nézni, ahogy Parker megpróbálja kinyírni csak nem sikerül, és végül mindketten meghalnak… yeah, felt goooood 😀

  2. május 8, 2012 - 12:20 de.

    Mértéktelenül alulértékelt játék. Nem egy AAA-s cím (nem is annak szánták), vannak benne hibák, de tényleg, a dialógusok annyira jól vannak megírva, eszméletlen, mi haverral rommá röhögtük magunkat, főleg 1-2 e-mail váltáson (első orosz küldetésnél a lobby-ban ijessz rá a csaj munkatársára… az egyszerűen priceless). 😀

    • 5 siklara
      május 8, 2012 - 10:01 de.

      Ó igen, az emailektől én is majdnem berosáltam, főleg azoktól, amiket Steve írt és amikre hasonlóan agyrohasztó baromságokkal lehetett reagálni. 😀
      Melyik küldetésre gondolsz és milyen csaj munkatársára? Az első rendes orosz küldetés Lazo hajója, előtte meg csak Grigorival lehet dumálni, úgyhogy most nem vagyok képben, de ez nagyon érdekel.

      Nyufi: Ja vagy úgy, köszi az infót! Én Marburggal nagyon jóban voltam annak ellenére, hogy élvezettel nyírtam ki később, mert az első végigjátszásomban mindenkinél igyekeztem benyalni magam, és csak az utolsó küldetésnél mondtam neki, hogy nyasgem. Marburg a végsőkig nagyon jó véleménnyel volt rólam, és Leland is, állandóan azon ámuldoztak, milyen profi vagyok. 😀

      Parkert csíptem, a játék legelején nagyon hosszan elbeszélgettem vele és sok érdekes infót kihúztam belőle. Ezen kívül azért is beszéltettem, amennyit csak tudtam, mert Michael Bell (Raziel) a hangja. : D

      • május 8, 2012 - 10:56 de.

        Hát, dögöljek meg, már nem emlékszem, annyi biztos, hogy a hajós küldetés közelében volt, rögtön az afgános után. Haverral egy ültünkbe addig jutottunk, aztán valahogy abbamaradt, de pótolni fogjuk! 😀

  3. 7 siklara
    május 9, 2012 - 10:58 de.

    Oké, legközelebb majd figyelek és igyekszem mindenkire a frászt hozni, csaj vagy sem. 😀


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


Oldalak


%d blogger ezt kedveli: