20
Júl
10

Fatal Frame 1 (ps2)

null

Eredetileg azért vettem tavaly ps2-t, hogy korukra való tekintet nélkül bepótolhassam a számomra érdekesnek tűnő, PC-re nem megjelent címeket. Mivel a Fatal Framet sokak szerényen csak a ps2 egyik legfélelmetesebb játéka jelzővel illetik a mai napig, illetve melegen szokták ajánlani a Silent Hill és Resident Evil sorozatok kedvelőinek, a szokottnál is lelkesebben vetettem rá magam.
A játék 2002-ben, nálunk az öreg kontinensen Zero Project, Japánban Zero néven jelent meg, és a vicces nevű TECMO fejlesztőcsapat áll mögötte (Dead or Alive sorozat). A Fatal Frame egy hagyományos, mégis szokatlan ötletekre építő túlélős horror, melyben nem lövöldözni kell, hanem egy fényképezőgéppel kattintgatni, az ellenfelek pedig nem hús-vér szörnyek vagy zombik, hanem kísértetek.

Spirited away

Történetünk 1986 rettenetes évében kezdődik, amely nem csak attól rettenetes, hogy akkor születtem, hanem abban az évben követte el Takamine Junsei bestseller író azt a végzetes baklövést, hogy a hírhedten szellemjárta Himuro házat kereste fel ihletért legújabb regényéhez. Vele tartott szerkesztője és asszisztense is, hogy segítsék a ház titkainak kutatásában. Ekkor hallottak róluk utoljára. Egy hónappal az eltűnésük után a fiatal író, Hinasaki Mafuyu mentora után eredt, de ő sem tért vissza. Ha azt hinnénk, ezek után mindenki számára világossá vált, hogy kifejezetten rossz ötlet a Himuro ház meglátogatása mind csapatosan, mind egyedül, ráadásul éjnek idején, csalódnunk kell. Mafuyunak van egy tündéri kishúga, aki a fejébe veszi, hogy előkeríti a több mint két hete elkóricált bratyót, így hát ő is felkerekedik, hogy átlépje az egyébként nyilván nem véletlenül eldugott vidéki kúria küszöbét.

null

Bizony, nem Miku az első, aki efféle banális hibát követ el. Érkezése után furcsa jelenést pillant meg a szeme sarkából, háta mögött a bejárati kapu pedig végérvényesen bezárul, így a ház foglyává válik. Csak áll a bejárati hallban egyes egyedül, tanácstalanul pislog bele a sötétbe, és minden bizonnyal azon töpreng, mi a fenéhez kezdjen, ha már annyi esze sem volt, hogy zseblámpán kívül mást is pakoljon az útra. És ekkor a kedves játékos megkapja az irányítást, de immár nem először.
Az ezt megelőző fekete-fehér és szemcsés képű, tutorialként szolgáló prológust Mafuyu bőrében szerencsétlenkedhetjük végig, aki tudta, mire számíthat, ezért a Camera Obscurával, az anyjától örökölt antik fényképezőgéppel felfegyverkezve érkezett. A Hinasaki család valamennyi tagja, így ő és húga is rendelkezik hatodik érzékkel, a fényképezőgép pedig mágikus erejű régi családi ereklye, mely alkalmas az ártó szellemek elűzésére. Mafuyu rövid téblábolása során elsajátíthatjuk az irányítást és a fényképezőgép használatát, majd egy snitt után már Mikuval mehetünk végig ugyanazon a hátborzongató, méretes tükörben végződő folyosón, majd deríthetjük fel a ház minden zugát.

Photobucket Photobucket Photobucket

A történet négy éjszakára van osztva, és a ház minden éjjel más egy kicsit, ugyanis ahogy Miku egyre mélyebbre ássa magát a néhai lakók múltjába, úgy a helyhez kötődő emlékek fokozatosan megelevenednek körülötte. Az itt-ott elszórt naplórészletekben és feljegyzésekben borzalmas sintó rituálékról olvas, az embertelen módon megkínzott áldozatok nyughatatalan lelkével pedig nem egyszer összefut. Kezdetben nem világos, mi célt szolgáltak a véres szertartások, mi áll a szellemek jelenléte mögött, és hogy miért szed annyi év után is újabb áldozatokat a ház, melynek fedele alatt több generáció is élt az évek során, köztük Miku nem egy felmenője. A rengeteg olvasnivaló és a szellemek szavai válaszok helyett csak egyre több kérdést vetnek fel, de az utolsó éjszaka lezárultával szerencsére a sok zavaros részlet egész jól összeáll. A házat és az abban túl sokáig tartózkodókat sújtó átok egyetlen személyhez vezethető vissza, bizonyos Kiriéhez, aki egyike volt a szüzeknek, akiket már egészen fiatal korban, egy morbid fogócska keretében kiválasztottak szertartási áldozatnak. Az is kiderül, hogy a Hinasaki testvéreknek a kelleténél több köze van a helyhez és annak sötét múltjához, és egyáltalán nem a véletlen, hanem a végzetük vezette őket oda stb-stb.

Kegyed roppant fotorém!

Szellemekből három típussal fogunk találkozni: vannak a szégyenlősen bujkáló lelkek, a csak pár másodpercre felbukkanó látomások, akik lekapásához a jó reflexek sem ártanak, illetve a többségben lévő agresszív fajta. Minél többet lefényképezünk, annál jobb, mert ezáltal lélekpontokhoz jutunk, amiből fejleszthetjük és az exorcizmusra egyre alkalmasabbá tehetjük a kezdetben igencsak gyengécske fényképezőgépünket. A gép az egyetlen fegyverünk a játék során, és akár egy pisztolyba, ebbe is gyűjtögetni kell a muníciót. A különböző befűzhető filmek eltérő erősségűek, a ritkábbakat értelemszerűen érdemes a veszélyesebb szellemekre tartogatni. Ha erős filmmel sem boldogulnánk, kellő mennyiségű lélekpont ráfordításából elérhetővé tehetjük a gép speciális funkcióit, melyek használata ún. lélekkövekkel lehetséges. A rámenősebb szellemeket hátralökhetjük, rövid időre lelassíthatjuk vagy lebéníthatjuk, ám az efféle mókázást nem szabad túlzásba vinni, mert a lélekkő viszonylag ritka kincs.

Photobucket Photobucket Photobucket

A harcok egyébként a legtöbb esetben irtó élvezetesek: a fényképezőgépet felemelve belső nézetre vált a játék, és az analóg karokkal tudunk egyrészt célozni, másrészt Mikuval csigatempóban araszolni, és fényképtől függően több vagy kevesebb pontot kapunk egy-egy találatért. Ha sokáig sikerül a “célkeresztet” az ellenfélen tartani és van ideje a kamerának feltöltődni, alaposan odasózhatunk, a támadásba lendült szellemeket a megfelelő pillanatban lekapva pedig roppant eredményes és filmtakarékos kritikus sebzést is okozhatunk. A csatát követően az éterben szétkenődő kísértetek némelyike még számos alkalommal tér vissza megkeseríteni az életünket, mielőtt egy végső harcban végleg bele nem törődik sorsába, és hagyja, hogy fényképezőgépünk szépen elnyelje a lelkét. Mindegyik máshogy támad, az erősebbek pedig nem érik be Miku eszelős rángatásával, hanem ártó varázslattal is meggyötrik kicsit (pl. átmeneti vakság, szédülés). A szellemek kellemetlenkedésétől megfogyatkozott életerőnket különböző jótékony hatású itókákkal, illetve esetenként ún. tükör kövek bevetésével tornázhatjuk vissza. Menteni állványra helyezett fényképezőgépeknél lehet, és érdemes is minden adandó alkalommal, mert túl sokáig úgysem hagynak békén az unatkozó kóbor lelkek.

“My eyes…”

Szellemeken kívül más társaságunk nem nagyon lesz a Himuro házban, ezért talán érdemes bővebben kitérni rájuk.
Mind ideálisan taszító külsőt kaptak, személyes kedvencem a játék dobozán is látható kitört nyakú némber, akiről túl sokat nem tudni azon kívül, hogy nagy bánatában levetette magát a ház erkélyéről, és ez azóta is nagyon fáj neki (“It hurts…”). Ő a leghűségesebb társunk az egész játékban, ugyanis ha 5983-szor nem támadja be Mikut, akkor egyszer sem. Szerencsére elég béna, bár ilyen nyakatekert állapotban szerintem én se lennék sokkal többre képes. Nyakica mellett másik nagy barátnénk a nemes egyszerűséggel megvakítottnak nevezett pokolfajzat, aki a második éjszaka során fog állandóan Mikun lógni és a játékost az őrületbe kergetni.

null

A kis magamutogató bestiák folyton jönnek fényképezkedni. Dem camwhores.

A legszemtelenebb, legszemetebb szemetlen szellem, akivel csak találkozhatunk, és senkinek ne higgyük el az ellenkezőjét, mert szemenszedett hazugság. Nincs rá szó, mennyire gyűlölöm, mert hiába bökték ki mindkét szemét, cserébe olyan hallása van, hogy vakon is játszva elkap. Szinte lehetetlen kivédeni az ölelési rohamait, sportszerűtlenül eltűnik és feltűnik, kedvére teleportálgat, és a kedvenc húzása a legváratlanabb pillanatban Miku háta mögött felbukkanni. Nem elég, hogy szétszivat, még nyavajog is hozzá (“It’s dark…”, “My eyes…”), de persze valamennyi szellemnek vannak efféle állandó sirámai, amiket szakadatlanul fújhat, miközben minden frusztrációját rajtunk vezeti le. Az egyébként japán horror-aranyszabály, hogy a legborzalmasabb, legveszedelmesebb szellemek mind halovány bőrű, hosszú hajú fiatal nők, akik opcionálisan kútban vagy más, hasonlóan kényelmetlen helyen laknak (ld. Ringu). A női szellemeknél csak a gyerekszellemek kiállhatatlanabbak, de ha férfiszellemmel találkozunk, akár lazíthatunk is, mert közülük legfeljebb a katanát lóbáló családfő keményebb dió.
Az ártalmatlan, békésen fotóra váró rejtett szellemekre viszont igazán nem lehet panasz azon kívül, hogy némelyik szánalmasan idétlen nevet kapott. (“monk into dark”; “vengeance in wall” – nem, nem én találtam ki)

Lassan járj… odaérsz még ma?

A játék legkellemetlenebb és legszembetűnőbb hibája karakterünk lassú, esetlen mozgása. A Konzol magazin a “beteg csimpánz” hasonlatot használta a Hinasaki testvérek mozgáskultúrájára, ugyanis mindkettő úgy megy, mint aki jön, de futás helyett is csak lagymatag lötyögésre hajlandóak. Megszokható a dolog, de a gyorsan cikázó szellemek kivédhetetlen támadásaikor rémesen frusztrálóvá válik, ráadásul a csigatempó mellett szűkebb helyszíneken Miku gyakran még be is ragad ebbe-abba. A futásánál egyébként van egy még lassabb tevékenysége: amikor létrázik.

Photobucket Photobucket Photobucket

A játékmenetet érintő másik negatívum, hogy a fejtörők többsége vagy pofonegyszerű, vagy idegesítő, ráadásul az idegesítő fajta “tilitolizz a kanjikkal, hogy kinyíljon az ajtó” még ismétlődik is.
Az amerikai szinkronhangok a hangeffektektől eltérően legfeljebb közepesek. A játék során talált, meghallgatható hangfelvételeken a beszélők teljesen belassult, unott, monoton fahangon próbálják meggyőzni a hallgatót arról, hogy nagyon félnek. Nem tudom, ki szerint ijesztő a lassú, darabos beszéd, mindenesetre azon se lepődtem volna meg, ha egyik-másik illető beleásít a mondandójába. Az átvezetők egy fokkal jobbak, bár Miku is olyan bágyadtan rebegi el az észrevételeit, hogy kész felüdülésként hatott, amikor a történet vége felé párszor végre elsikítja magát.

Para para parizer!!

A nyüszítve rettegés eleinte alap, félelmünk pedig több is forrásból táplálkozik.
A tradicionális japán építészeti és lakberendezési stílusú Himuro ház ugyan elég sablonos helyszín, mégis tökéletes választás. Rejtett szobák, véres kimonók, mocskos tatamik, megkopott falfestmények és kalligrafikus munkák, sintó-kapuk, gyertyafényben és vérben úszó szentélyek, rituális maszkok, feneketlennek tűnő kutak szegélyezik utunkat kényszervendégeskedésünk során. Mivel a házat alaposan megrágta az idő vasfoga, itt-ott hiányzik a fal vagy éppen a padló, a tátongó nyílásokból pedig nem egyszer túlvilági színekben játszó fagyos levegő áramlik. Habár teljesen elhagyatott a hely, első perctől fogva világos, hogy nem vagyunk egyedül, hiszen már csak a sötét folyosókat halvány derengéssel megvilágító lámpások kapcsán felmerül: ezeket meg ki a halál gyújtotta meg?
A helyszínek tehát változatosak, a látványvilág amolyan átlagos-kellemes, témához illően fakó, és csak pár helyen botlunk zavaróan ronda textúrákba. A vizuális paráztatás mellett a hangoktól sem fogunk jó aludni; a lépteink alatt keservesen nyikorgó padlódeszkák, a hátunk mögött váratlanul bezáródó nyílászárók koppanó hangja, a szellemek nyöszörgése, és a váratlan zörejek tesznek idegeink pattanásig feszítéséről.

Photobucket Photobucket Photobucket

A fentebbiekben ugyan gonosz módon rámutattam valamennyi hibájára, de az a nagy büdös helyzet, hogy szeretek elégedetlenkedni, egyébként meg hosszú ideje nem játszottam ilyen hátborzongató, ennyire eredeti túlélőhorrorral. A történet a képernyő elé szögezős fajta, a befejezés meghökkentő (Mafuyu no baka!), a kattogtatós szellemirtást pedig annyira élveztem, hogy képes voltam rögtön kétszer is végigvinni, hogy a játék valamennyi szellemét lefotózva még holmi brutál extrákat is megkapjak. Aki teheti, csapjon fel pár órára szellemfotósnak, és csináljon minél több szellemképet, hadd nyugodjanak végre békében azok a túllelkes lelkek.

Trailer:

Reklámok

10 Responses to “Fatal Frame 1 (ps2)”


  1. július 24, 2010 - 11:30 de.

    Tesóm egyszer játszott ezzel és azt mondta annyira félelmetes, hogy nem akarja folytatni. 🙂 Jó lett az ismertető amúgy.

  2. 2 siklara
    július 24, 2010 - 6:59 du.

    Köszi! 🙂

    Az eleje tényleg kegyetlen, az első éjszakát először én is borzasztó lassan szenvedtem végig, mert elég durva dózisban adagolják a szellemeket, meg az iszonyat parás átvezetőket. Egyébként sokszor azok az átvezetők ijesztettek meg a legjobban, amikkel csak a paraszintet fokozták, de utána nem támadott meg semmi. 😀

  3. 3 szingalunga
    július 30, 2010 - 6:37 du.

    Na neee, szóval a szemtelen néni a legdurvább szellem? És a porszívóügynök családfő, amivel nálunk szenvedtél, az smafu? 😀
    Jó, lehet, hogy csak a kameratuning hiánya miatt volt…
    Én mondjuk továbbra sem mernék játszani vele, pont azért, mert annyira nehézkesnek tűnt az irányítása, hogy leginkább a tehetetlenség paráztatna be. Ebből a szempontból engem a Clocktower2-re emlékeztetett, annál is téptem a hajam. De a sztori végére kíváncsi lennék.

  4. 4 siklara
    augusztus 2, 2010 - 9:39 de.

    A porszívóügynök családfő itthon valahogy jobban ment, mint nálatok hajnali 3 után, mikor már alig láttam ki a fejemből, ráadásul elkezdett olyan hangokat adni, hogy legszívesebben a tévéhez vágtam volna a kontrollert. 😀 Még csak kameratuning se kellett hozzá, csak egy kis éberség, de azért nem ártott befűzni valami erősebb filmet.
    A tehetetlenség itt még nem is igazán jellemző, a második részben annál inkább… Direkt beraktak pár olyan szűkös szobát 2-3 szellemmel, hogy képtelenség legyen folyamatos sérülés nélkül megúszni az összecsapást. Blöe…
    A sztori végét már elmeséltem tegnap élőben, a Clocktower sorozatot pedig ki fogom próbálni, hadd hulljon az én hajam is. 🙂

  5. 5 hwoarang
    november 21, 2010 - 10:50 du.

    csősztok épp most fejeztem be a fatal frame 2.részét.nekem mondjuk az 1.rész nem igazan jött be.de a 2.és a 3. Tutti a 3.rész végén majdnem elbőgtem magam igaz a sztori ból nem sokat értettem mert nem tudok angolul de a lenyeg le esett tök fasza játék egy szóval FATAL FRAME FOREVER

    • 6 siklara
      november 22, 2010 - 10:57 de.

      Szia!
      Kár, hogy nem tetszett az első rész, nekem meghatározó élmény volt, még ha csúnyácska is a másik kettőhöz képest. A második is nagyon jó lett, a harmadikon pedig szintén majdnem elbőgtem magam, hatalmas katarzisélmény a befejezése. Írnom kéne már róla valamit…
      Csatlakozom, Fatal Frame Forever! 😀

  6. 7 hwoarang
    november 26, 2010 - 3:15 du.

    hat nem volna rossz a 3.resznek az endingje nagyon jo lett. de azert a tortenetre kivanvsi

    volnak kar

    hogy nem tudok angolul 😦 tistara bele estem a fatal frame sorozatba kivancsi lennek mar a

    4.reszre is. nagy kar hogy csak nintendo wii re keszult el.

    • 8 siklara
      november 27, 2010 - 8:13 du.

      Elég bonyolult és szövevényes a történet, még angol tudással is jó nehéz volt néha követni minden szálát.

      A 4. rész már nem igazán kapcsolódik al ezső háromhoz, hivatalosan pedig nem is jelent meg Japánon kívül, így végülis annyira talán nem nagy tragédia, hogy nekünk kimarad, a lényeget láttuk. : )

  7. 9 Nikikehh""=))
    december 30, 2011 - 12:47 du.

    Na Én csak az 1 részt láttam de az is nagyon DURVA wolt nekem ……..=J

    Léccykeee …..<3 Mondjatok walamit klaszat róla a ….

    és h kéne végig vinny a játékot …… =Dc előre is Kö$$zcsy…….=DD

    • 10 siklara
      január 6, 2012 - 4:42 du.

      Öhm… na jó. Ha nem bírtad, nem kell erőltetni, a fenti bejegyzésben írtam róla mindenféle klasszat, végigvinni meg úgy kell, hogy fotózod a szellemeket. 😀


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


Oldalak


%d blogger ezt kedveli: