04
Már
10

The Bard’s Tale (2004)

undefined
Ismét egy játék, amit ugyan nem hiszem, hogy egyhamar újra végigvinnék, a hülye poénjai mégis jó ideig velem lesznek még. Erősen javallott mindenkinek, aki az eredeti The Bard’s Tale játékkal már nem játszott, és ezért nem fogja úgy érezni, hogy az InXile berkeiben készült modern és multiplatform változat cafatokra szaggatja ifjúkori szép emlékeit.
Mivel én is csak ’86-ban születtem, és játékos karrierem kezdetén sem merészkedtem 1988-nál korábbra a múltban, az Interplay 1985-ös RPG klasszikusát és folytatásait már csak hírből ismerem. A PC-re 2005 nyarán kidobott játéknak gyakorlatilag semmi köze a nagy elődhöz a címét és az arra tett pár visszautalást kivéve, így ennek és az előbbi állításomnak tükrében kérek minden régi motorost, hogy ne vessen meg, amiért az egekig fogom magasztalni. K thx.

Ki a fene ez a bárdolatlan ember?
Ő is csak ugyanolyan férfinek született, mint a többi, nem voltak szuperképességei, csupán éles nyelve, némi sütnivalója, jó zenei érzéke, no meg szeme a nőkhöz. Nem forgatott világmegváltó terveket a fejében, csak egy kis sörre és más jellegű testi örömökre vágyott, így tért hát be cseppet sem magasztos szándéktól vezérelve Houton kocsmájába. Miután bevált patkányidézős trükkjével halálra rémisztette, majd hősiesen megmentette a dúskeblű kocsmárosnét, elvállalta tőle az ezúttal nem annyira rutinfeladatnak számító, de azért kötelező “irtsd ki a patkányokat a borospincében” questet. Antihősünk ekkor még mit sem sejtett a megpróbáltatások és próbatételek garmadájáról, melyek a későbbiekben vártak rá, pedig a tűzokádó óriáspatkányt igazán értelmezhette volna rossz ómenként…
Mivel foglalkozását tekintve elsősorban bárd volt, a kocsmahivatal kevésbé aranytorkú egyedeiből verbúválódott kórus fő produkcióját is örömmel rázta gatyába, mielőtt a kalandok sodrásának engedve tovahaladt útján. Hallgassuk is meg ezt a szívmelengető dalt a sörről most:

Dalbetétekből később is kijut, bár a legtöbb dalnok azt fogja megénekelni, mekkora s*gg is sármos bárdunk valójában. Íme egy részlet a Nuckelaveeről szóló dalból, ami különösen kedves nekem:
“Nuckelavee! Oh Nuckelavee
You’re big and evil and heinous
Who could it be who set you free?
He really must be an anus.”

A Nuckelavee, e rettenetes félig ember, félig ló, de kentaurra a legkevésbé sem emlékeztető vérszomjas fenevad világra szabadulásáért természetesen a bárdot kell okolnunk, mint oly sok egyéb emberiséget sújtó sorscsapásért is.

“Oooh it’s bad luck to be you…”
Névtelen bárdunk még a kocsmában furcsa segítőre lel egy fogatlan és idegesítő skótszoknyás vénember személyében, aki nem csak új dallal bővíti ekkor még meglehetősen szegényes repertoárját, de elsőként kelti fel az érdeklődését egy igen szemrevaló szöszke teremtés iránt is. A későbbiekben e teremtésről kiderül, hogy nem csak szép, de végtelenül gazdag is, és csak arra vár, hogy egy kellően rátermett Kiválasztott kiszabadítsa a börtönéül szolgáló sötét toronyból busás jutalom és forró éjszakák fejében. A nem annyira bátor és hősies, ellenben végtelenül önző és hedonista bárd komoly dilemmával kerül szembe, ám végül győz az igazi énje, és úgy dönt, követi a skótszoknyás, egypetéjű ikrekből álló hercegnőmentő szekta utasításait, csak minél előbb hús-vér alakban is találkozhasson a pénzt és a testét ígérő bombázóval. Ehhez nem is kell mást tennie, mint bejárnia országot-világot, számos mellékküldetést teljesítenie, három torony félelmetes őrzőjét és a szépséges hercegnőt fogva tartó főgonosz druid hordáit lekaszabolnia, illetve breakdancelő élőhalottak látványát és hasonló traumákat elszenvednie.

Nem, nem elírás. BREAKDANCELŐ ÉLŐHALOTTAK.

Azt hiszem, most már talán megemlítem, hogy RPG paródiáról van szó egészen kegyetlenre megírt párbeszédekkel, amiket a zseniális szinkron tesz még inkább emlékezetessé. Bárdunk mellett a mesélő (Tony Jay!!!) hangját fogjuk legtöbbet hallani, de a többi karakter is igen kellemes brit és skót akcentussal fejezi ki magát. Telepítéskor az első sokk a játék mérete lesz, ez leginkább annak köszönhető, hogy minden párbeszédet hallani és sok másik ekkortájt készült RPG játékkal ellentétben nem csak olvasni fogunk. Az idiotizmus hála az égnek folyamatosan jelen van, és hercegnőmentő utunk során sok maradandó élményt okozóan fárasztó karakterrel fogunk találkozni. Nehéz is kiemelni bármelyiket, bár az élőhalott vikingektől hemzsegő faluban élő őrült mészáros, aki hol a fivérének, hol a fiának, hol az apjának, hol meg a feleségének nézi a bárdot, mindenképpen dobogós helyen végez.

Énfejlődés és hasznos idézet(t)ek
Játékmenet szempontjából a The Bard’s Tale leginkább a PS2-re érkezett Baldur’s Gate: Dark Alliancere hasonlít, mivel nem csak a grafikus motor egyezik, de ugyanúgy felülnézetből apríthatjuk az ellent. A kamerát lehet és gyakran kell is forgatni, illetve tudunk ki-be zoomolni; mindez viszonylag gyorsan megszokható, de eleinte kicsit kényelmetlen. A térkép a jobb felső sarokban elég egyértelmű, zölddel jelzi a bárdot és díszes kompániáját, pirossal a rosszarcúakat, sárgával a fontos helyszíneket és NPC-ket, kékkel pedig a mentőhelyeket, de azért nem lehetetetlen kicsit eltévedni, vagy inkább felfedezetlenül hagyni egy-két szegletet. A városok és egyéb vidékek között egy klasszikus szerepjátékokat idéző világtérképen mozgunk, ahol bármikor ránk támadhatnak ellenséges hordák, ha nem csipkedjük magunkat.
Az RPG elemek nincsenek túlbonyolítva, emberünknek vannak a nagyjából szokásos fejleszthető alaptulajdonságai (erő, vitalitás, ügyesség stb.), illetve minden 3. szint után megtaníthatunk neki valamely jártasságot is. Ilyenkor dönthetjük el, hogy bárdunkból kardforgatót vagy íjászt nevelünk-e, kétkezes karddal vagy inkább buzogánnyal gyakjon-e, vagy hogy milyen spéci támadásokat és védekezéseket tudjon bevetni a csatatéren. Az alaptulajdonságok közül a ritmusérzékre érdemes sok pontot áldozni, bárdunk ugyanis zenetudását különböző őt segítő mágikus lények megidézésére használja, és minél nagyobb szakértelemmel játszik a hangszerén, annál erősebb lesz a zeneszóval előcsalogatott bestia. Hangszer van többféle, kezdve a hétköznapi lanttól az elektromos balta-gitáron át az éneklő és egyébként rettenetesen bunkó beszélő kardig. Megidézett társaink funkció szerint szét vannak válogatva egy idézési menüben, így idézhetünk lovagot vagy valami veszedelmes fenevadat a bunyókhoz, gyógyító varázslatot eregető randa vén banyát, vagy a dungeonokban elengedhetetlen csapdafelderítőt. Ők is mind nagyon viccesek, a felderítő vénember pl. egész egyszerűen helyettünk sétál bele az összes csapdába, mert hát a felderítés rész megy neki, csak a hatástalanításon kéne még dolgozni… Ettől függetlenül jól kiröhög, ha áldásos tevékenysége ellenére mégis bele találnánk sétálni egy fájdalmasabb kelepcébe.

Ezeket a bűbájos társakat dal formában lehet összeszedegetni a pályákon, ugyanis mindegyikük megidézése más dallammal történik. Idézéskor fogy a manánk, és ahogy egyre erősödünk és jobb hangszereket kapunk, egy helyett már akár egyszerre négy segítő is ügethet mellettünk. Mindig az ellenféltől függ, hogy éppen miket érdemes megidézni, a farkasok és a goblinszerű, zsivány természetű trowok ellen még bármi jó, de akad ellenféltípus, ami kifejezetten az übertáp patkányunktól, vagy a fenékriszáló bérgyilkosnőnktől döglik. A patkány egyébként többször is bevethető a fehérnép (és gyengébb idegzetű vikingek) ijesztegetésére, az ilyen hőstettekért természetesen jutalom XP-t kapunk, de ezen nem kell meglepődni. Lerabolod egy előző Kiválasztott földi maradványait? XP-t kapsz! Megnyered a kocsmai ki mit tudot, amin egyetlen versenyzőként indulsz? XP-t kapsz! Irgalmatlanul tökön rúgnak? XP-t kapsz!
Ami kevésbé meglepő, hogy természetesen a legyilkolt ellenfelek után is XP jár, illetve a náluk lévő ingóságok is a bárd zsebébe vándorolnak. Egyébként a narrátor és a bárd már a történet legelején tisztázzák, hogy ezek a fránya gonoszok elképesztő dolgokat tudnak néha maguknál tartani, ezért aztán a továbbiakban a hitelesség kedvéért mindenki relative megmagyarázható dolgokat potyogtat. A farkasok piroska kosarát hagyják hátra, a trowok családi fotókat, hógömböt, meg egyéb vackokat, a vikingek fagyott gatyát, a zombik rohadt gatyát, a viziszörnyek meg, nos… úszógatyát. Kész szerencse, hogy ez a sok kacat azonnal átkonvertálódik a bárd zsebében pénzzé, amit aztán a városokban elverhet a helyi kocsmában, vagy az általában nem túl megnyerő üzletpolitikát folytató kereskedőknél. Új fegyvereket, páncélt és hangszert persze nem csak a városokban szerezhetünk, hanem ellenfelektől, ládákból, odvas farönkökből is, és az egyszerűség kedvéért ha valamiből találunk jobbat, az automatikusan felváltja a régit. Lehet gyűjtögetni a valamely képességünket növelő, jól eldugott tokeneket is, illetve a kristályokat, amik nem csak gyógyításhoz, de a különösen brutális szörnyek megidézéséhez is kellenek (ezek külön menüt kaptak).

Bunkó vagy fiam és az is maradsz!
A párbeszédeknél el lehet dönteni, hogy bántóan segg, avagy valamivel kevésbé bántó (=visszafogottan segg) válaszokkal tiszteljük-e meg a beszélgetőpartnert. A lágyabb hangnem többnyire kifizetődőbb, de seggnek lenni viccesebb, emellett lesz is pár szituáció, amiben határozottan jobban járunk a bunkózással, pl. az egyik trow csak akkor hajlandó nekünk megtanítani egy dalt, ha előtte bizonyítjuk neki tahóságunkat. Viselkedésünk valamelyest kihat a játékra hosszú távon is: rögtön a houtoni kocsma előtt találkozunk egy kutyulival, aki utunk végéig hűséges társunk és egyetlen barátunk lesz, amennyiben nem kergetjük el. Ha velünk marad, a szintlépéskor időnként tanulható jártasságok/képességek közé bekerül a kutyus harci kiképzése is.
A bárd bunkóságát nem győzi hangsúlyozni a történetet mesélő narrátor sem, akinek legkedvesebb elfoglaltsága a nyelvét a főszereplőn köszörülni, és szarkasztikus megjegyzéseivel minduntalan felhívni a figyelmet valamennyi jemmehibájára és ballépésére. Nem csoda, ha ezért időnként a bárd is visszaszól valami epéset, azt meg különösen nyűgösen viseli, ha a mindenható mesélő még azt is tudni véli, mi jár a fejében, vagy csak a maga szórakoztatására próbálja még nagyobb idiótának beállítani, mint amekkora valójában. Ezek a bájcsevejek elképesztően megdobják a hangulatot, akárcsak az olyan RPG-s klisék kifigurázása, mint a vandálkodás, ugyanis ha szétversz egy hordót cuccért, előkerül a hordókészítő, aki még fizet is azért, hogy minél többet zúzz szét, hiszen ő annál több megrendelést fog kapni. Említhetném még a szivatós mellékküldetéseket, a fárasztóan színpadias főellenségeket, akik csak és kizárólag a tornyuk legtetején hajlandóak megütközni a bárddal (máskülönben nem lenne elég epic a szitu), a sok lúzer önjelölt Kiválasztottat, és még egy csomó mindent, de egyszerűbb végigjátszani a játékot és megnézni mindet.

Kötelező kötekedés, ami nem változtat a lényegen
Egyedüli és legfőbb kritikaként azt tudom felhozni, hogy egy tapasztalt játékos bő 20 óra alatt végigkaszabolja magát a kalandokon, és hiába van háromféle (egyébként zseniálisan durva) befejezés, a dobozon állított újrajátszhatóság kicsit túlzás. Igaz, hogy a kétfeleletes dialógusok és pár rejtett marhaság miatt megéri legalább kétszer nekifutni, de összességében azért eléggé lineáris a cselekmény. Az egérgyilkos öldöklés is monotonná válik néha, főleg ahol még az ellenfelek is újratermelődnek, az irányításra ráhangolódni pedig eltarthat egy darabig. Utólag már nagyon csípem a körmenüs megoldást, de kezdetben eléggé meg voltam zavarodva, amikor külön körmenüből kellett kikeresgetnem és előhalásznom a használni kívánt fegyvert vagy varázslatot, márpedig egy harc kellős közepén ilyesmivel bénázni nem annyira egészséges. A grafika helyenként pöttyet konzolos a mosottabb textúrák miatt, ráadásul a PC verzió kissé optimalizálatlan, ezért itt-ott beszaggat még egy erősebb gépen is. A nyafogás ellenére a játék kinézete nagyon tetszett, a bárd és a főbb szereplők külsejét nagyon eltalálták a készítők. Szóval a The Bard’s Tale sem tökéletes, de hát semmi nem az, és egyébként sem akarom negativisztikusan zárni ezt a kicsit hosszúra nyúlt kedvcsinálót, ezért jöjjön egy rövid lista mindarról, ami miatt abszolút kihagyhatatlan:
– humor, humor és HUMOR
– fantasztikusan megírt szövegek
– zseniális szinkron akcentussal meg mindennel
– fülbemászó és hisztérikus röhögésre késztető szövegű dalok
(a teljes soundtrack ingyen letölthető INNEN!)

A quest for coin and cleavage (trailer):

(további pár képet majd később szórok még)

Reklámok

6 Responses to “The Bard’s Tale (2004)”


  1. március 4, 2010 - 8:52 de.

    Zseniális 😀 Csak az irányítását nem tudtam megszokni, pedig még egy controllert (vagy hogy a rákba hívják azt a vackot) is kölcsönkértem hozzá, hátha jobb lesz. De nem. Valahol az első torony után jegeltem is emiatt, pedig a szövegek zseniálisak benne 🙂 Ha majd nem wowozok állandóan elő is kaparom megint 🙂

  2. 2 siklara
    március 4, 2010 - 10:34 de.

    Yay, szia Manitu! 😀
    A kommented hatására kiegészítettem kicsit a fikaszekciót, mert eszembe jutott, mennyit bénáztam én is eleinte, de egyébként csak bárorítani tudlak, hogy játszd végig, mert tényleg zseniális. 🙂

  3. március 4, 2010 - 6:13 du.

    Egész tetszetős kis játék. Kár, hogy én az RPG játékok 99%át fél óra után egy “a f@szom ebbe” reakcióval törlöm. Szerintem még egy RPG-t se játzotam ki 😀

  4. 4 siklara
    március 4, 2010 - 9:10 du.

    Öreg hiba, bár egy szavam se lehet, belőlem az RTS játékok 99%-a vált ki hasonló reakciót. 😀

  5. március 4, 2010 - 9:29 du.

    Én azokat se szeretem (egy két városépítős játékot leszámítva :D)
    Akció+autósjáték+verekedős kombó powaaa 😀


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


Oldalak


%d blogger ezt kedveli: