Helsinki télen…

Régóta ígérgetem már, hogy lesz valami viszonylag informatív bejegyzés magáról a finn fővárosról is, úgyhogy most megpróbálom. Egyébként május 28-án estem haza, úgyhogy ez már csak itthoni visszatekintő és fogalmam sincs, egyáltalán érdekel-e valakit, de üsse kavics, még jó lehet valamire.
Helsinki kultúráját tekintve igen érdekes hely, és ezt leginkább a fekvésének köszönheti. A legészakibb főváros határos Svédországgal, Észtországgal, Oroszországgal, rengetegen csak átutaznak, így “észak Isztambulját” számos keleti és nyugati hatás éri. A “Balti tenger leánya” (igen, van egy csomó neve), a finn öböl partján fekszik, és van egy halom kisebb-nagyobb szigete, amikre komppal vagy busszal bármikor kényelmesen át lehet ugrani. A nem túl nagy fővárost kb. 1 millióan lakják, de csak ha hozzávesszük a szomszédos, gyakorlatilag hozzánőtt Espoo és Vantaa városokat is; ők hárman alkotják az ún. Nagy Helsinki régiót. 1812-ben döntött úgy I. Sándor orosz cár, hogy Turkuból érdemes lenne áttenni az ország fővárosát a Szentpétervárhoz közelebb eső Helsinkibe, így nagyon fiatal fővárosról van szó. Történelmi műemlékei sem igazán akadnak, mert 1808-ban egy tűzvész során a város nagy része leégett, ezért a központban túlnyomórészt csak egészen modern épületeket lehet látni. De mivel mindezt és sok más érdekességet könyvekben is el lehet olvasni, mostantól inkább koncentrálok a januártól március végéig terjedő időintervallumban készített téli képekre. : ) Mint majd látható, hó hol volt, hol nem volt, de hála az égnek mire elolvadt volna, mindig megjött az utánpótlás.
A 1862-ben megnyitott pályaudvar épületétől indulva, ami a város abszolút központját jelenti, tulajdonképp gyalogszerrel bejárható a városközpont, már ha valaki nem riad vissza egy kis sétától. Jöjjön pár kép a pályaudvar épületéről, ami egy ismerősöm szerint kifejezetten “Max Paynes”:

Mindegyik oldalán van bejárata, a főbejárat az, amelyik fölé finnül és svédül is ki van írva, hogy pályaudvar (Rautatieasema/Järnvagstation), és amelyik oldalán ott állnak az óriások és tartják a… golyóikat. Kedvelt találkozóhely ez a kapu, olyan, mint nekünk Budapestieknek “a Moszkván az óra alatt”. Kintlétem alatt számtalanszor fordultam meg az épület előtt (az előtte lévő buszpályaudvarról indult a buszom), napi szinten rohangáltam át rajta, illetve mivel vonattal is utaztam néha, kipróbáltam mint vasútállomást is. Meg kell hagyni, jóval hatékonyabbak az itteni pénztárak, mert nem a nálunk kedvelt “csak egy ablak van nyitva, a sor meg bedugult, úgyhogy esélytelen elérni a másfél óra múlva induló vonatodat” rendszert használják, hanem kőkeményen modernizált a szisztéma, és ha sürgősen kell a jegy, elsőbbséget kapsz azokkal szemben, akik egy héttel előre megveszik a jegyüket és több órás papírmunkát igénylő számlát kérnek róla.
A pályaudvar keleti oldalán van a Pályaudvartér (Rautatientori) a buszpályaudvarral, egy telente felállított korcsolyapályával, valamint itt található még pár igen csinos építmény, köztük a Nemzeti Színház (Kansallisteatteri) és az Atheneum nevű képzőművészeti múzeum épülete.

A Nemzeti Színház az 1901-ben épült “szarvas épület” a neon betűkkel kiírt aznapi műsorral, ami előtt Aleksis Kivi ücsörög, “a finn dráma és regényírás atyja, a finn nyelvű irodalom egyik megteremtője.”
Az Atheneum Finnország leggazdagabb képzőművészeti múzeuma, a hazai gyűjtemény a 18. századtól napjainkig követi nyomon a finn képzőművészet fejlődését, de vannak természetesen külföldi műalkotások és ideiglenes kiállítások is. Tavasszal volt is szerencsém elvetődni az egyik nap ingyenesen megtekinthető Kalevala kiállításra, amiből megtudtam, hogy a finnek nemzeti eposza legalább olyan bonyolult, mint a nyelvük, Vejnemöjnen meg egy vén szatír, aki szabadidejében a mezőn pengeti kanteléjét és szende szüzeket próbál megrontani.
Maga a pályaudvar tér is egy kellemes, tágas placc, ahol állandóan van élet, éjszaka már gyanúsnak mondható alakokba is lehet botlani, de azért közel sem olyan vészes, mint nálunk pl. a Nyugati aluljáró. A finneknél egyébként az aluljáró egy külön világ, ahová magam csak félve merészkedtem le, mivel a labirintusrendszerben a helyiek is eltévednek néha… De nem beszélek félre, jöjjön pár kép a térről és környékéről:

(utólag vicces, hogy ezt a placcot és környékét sosem fotóztam le világosban a télen, pedig annyira azért nem sötétedett korán, még januárban is világos volt 9 és fél 4 között… Talán azért nem fotóztam, mert annyit jártam itt, hogy valahogy eszembe se jutott :/)
A pályaudvartól egy köpésre található a Mannerheimintie, vagyis az 1942-ben Mannerheim marsallról elnevezett út (az úr nagy nemzeti hős, akinek a finnek nagyon sokat köszönhetnek), a névadó rendszeresen koszorúzott lovasszobrával, mely a Főposta (Pääposti) és a Kiasma nevű kortárs szépművészeti múzeum közötti téren áll. Ezen út mentén található a legtöbb nevezetessége és jelentősebb építménye a városnak, így a Nemzeti Múzeum (Kansallismuseo), a Parlament, a koncerteknek és nem a hasonló nevű piának helyt adó Finlandia ház (Finlandia talo), az Opera (Ooppera, lol), a svéd színház (Svenska Teatern) stb-stb. Akad itt még rengeteg kisebb-nagyobb üzletecske és pub, illetve a nevesebb nagyáruházak, mint az abszolút központi helyet elfoglaló és valamennyi közül a legnevesebb, a Stockmann áruház. Azért a Sokos, a Forum, a Kamppi is elég rendesen látogatott pláza (igen, ezek már olyasmi plázák, mint amik nálunk is vannak és pl. a H&M üzletekben itt is egész olcsón lehet ruhához jutni :D), valamint ezek gyűrűjében áll az ún. Üvegpalota (Lasiplatatsi), amiben semmi palotaszerű nincs, hanem egy ronda funkcionalista stílusú épület sok üzlettel, amit sokan le akartak bontatni, de végül műemlékké nyilvánították…

A kovácslegényekről nem írtam, ők télen-nyáron ott állnak tökpucéran a Stockmann előtt és addig ütnék a vasat, amíg meleg, valójában azonban meg se mozdulnak, hiszen a mendemonda szerint csak akkor sújtanak le kalapácsukkal, ha szűz lány merészkedik a közelükbe, és mivel ilyen manapság alig van Helsinkiben… Finn humor, az a magyarázat, hogy a szobrok nem mozognak, túl egyszerű lett volna.
Ha már eljutottunk a Stockmannig, kanyarodjunk is be az Aleksanderinkatun, közkedveltebb becenevén Aleksin, a finnek Váci utcáján. A következő képeknek ugyan nem mindegyikén az Aleksi van, de mivel környékbeli utcákról van szó és mind eléggé ugyanaz a műfaj (bolt butik hátán), gondoltam, ideférnek. Az Aleksit egyébként arról lehet a legkönnyebben beazonosítani, hogy villamosok járnak rajta (bezony, többek között a 4-6-os villamos! XD), tehát ahol sín vagy villamos látszik, az biztosan az Aleksi.

Mint látható, a finnek World Trade Centere még áll, egy idős hölgy pedig szorgosan dolgozgat a Hellsing új openingjén egy bankautomatának kinéző konzolon. A szép vöröses épület itt a végén, amit többször is lekaptam, mert nagyon tetszett, a Lindquist-üzletház az 1900-as évek elejéről.
Az Aleksitől egy keveset sétálva a Szenátustéren (Senaatintori) lyukadunk ki, amiről egy másik bejegyzésben már volt szó; itt található a Székesegyház (Tuomiokirkko), II. Sándor cár szobra, az Államtanács palotája és a Helsinki Egyetem főépülete.

Az utolsó 3 képet különösen szeretem, január 31-én készültek, amikor indultunk a kikötőbe, hogy komppal átmenjünk Suomenlinnára (majd erről is egyszer…) és bár elég későre járt már az idő, a nap még nem jött fel egészen, ezért olyan jók a színek és az árnyékok.
Ha már emlegettem a kikötőt és úgyis közel van, jöjjön arról is pár kép.

Nézzétek el, hogy egyet betettem magamról is, de amíg én a kacsákok, sirályok és a megfagyott tenger fotózásával voltam elfoglalva, Ákos barátomnak volt annyi esze, hogy megörökítse a szombati piacot is, ami szépen látszik a háttérben (a kék épület meg a városháza). A telefonfülke a kikötőbe vezető Sofiankatuban áll, az étteremhajó meg egyszerűen csak jópofa.
A Kaivopuisto az egyik legszebb, legcsendesebb tengerparti rész a városban, legalábbis a hétköznapokon, mert télen, ha hó is van, az itteni hatalmas és lejtős parkba (puisto=park) jönnek a népek szánkózni, nyár elején, Vappu idején meg itt piknikeznek és isszák le magukat. Először február 24-én néztem meg jobban a parkot, mikor egyetemi szervezésben szánkózónapokat tartottak itt. Az egyes tanszékek különböző színű overálokban vonultak fel, hogy túlszánkózzák egymást, hiszen itt mindegyik tanszéknek saját színe van. A járművek között a profi kormányos szánkótól kezdve a beazonosíthatatlan rikító (mit rikító, sikító) rózsaszín izén át a kitépett és szántalpakkal ellátott, luxusszánkóvá tuningolt kocsiülésig minden akadt, öröm volt nézni őket.

A Szent-Henrik templomról is csináltam egy fényképet, ha már az evangélikus országban nincs valami sok katolikus templom (itt a fővárosban össz. kettő van). Szent Henrik a finn katolikusok védőszentje, a mártírhalált halt első katolikus püspök.
Második kaivopuistoi élményem már kicsit aktívabbra sikerült holmi bámészkodásnál és ekkor beszélgettem először egy tisztessségeset IGAZI, AUTENTIKUS FINNEKKEL. Bizony, nem is olyan egyszerű ez, ha figyelembe vesszük, hogy a fővárosiak mind nagyon kedvesek és segítőkészek, de alapvetően nem túl nyitottak, összebarátkozni velük meg nem lehet csak úgy, hanem bizony több évet kell szánni rájuk, mire hajlandóak megnyílni. Szerencsénkre azonban egy német barátunknak, Martinnak épp születésnapja volt március elsején és meghívott minket is az ünnepi csúszkálásra, amin finn barátai is részt vettek (akik Helsinkitől északabbra laktak és ezért a helyieknél jóval közvetlenebbek is voltak).
Lacival kissé megkésve és komolyabb felszerelés nélkül estünk be, de hamar felszereltek minket az alapjárműnek számító seggpenyővel (angolul asspan, és igen, a nevek tőlem származnak, de most őszintén, mégis minek lehet ezeket a lapos popóalátéteket hívni?).

Az autentikus finnek többnyire a kép bal szélén találhatóak, az alacsony srác Martin, az utolsó képen pedig bemutattuk, hogy kell ketten háromfelé csúszni.
A végére már nagyon felbátorodtunk és átmentünk a hardcore szánkózóknak való nagyon meredek lejtőhöz, hogy megvillantsuk csúszóképességeinket. Hát… íme az eredmény:

Szegény Áginak utána még hetekig fájt a hátsója, de mint látható, a többi magyar versenyző kecses és méltóságteljes mozdulatokkal pattant fel a hóból. Ági, Neked egyébként külön köszönet a fényképekért!
Ennyi sportolás után talán evezzünk (havazzunk) békésebb vizekre és nézzük, mi érdekeset tartogat még számunkra Helsinki. Most ugrok egy nagyot egy másik parkba, az 1826-ban épült Öregtemplomhoz (Vanhakirkko), ugyanis télen ez volt az egyik kedvenc helyem.

Merje azt mondani valaki, hogy nem elképesztően hangulatos…
De azt hiszem, egyelőre ennyi bőven elég, még sok is, úgyhogy csodálnám, ha bárki eljutna idáig egy szuszra. Aggódni/örülni azért nem kell, van még bőven mesélnivalóm a helyről, úgyhogy amint rászánom magam, folytatása következik.