26
aug
07

Touhai Densetsu Akagi – Yami ni Maiorita Tensai

undefined

1958 nyara, Tokió külvárosában egy lepukkant kis mahjong szalonban Nangou hatalmas adósságát próbálja semmissé tenni, azonban ismét vesztésre áll, így az élete forog kockán; már bárki segítségét elfogadná, akár az ördögét is. Odakint tombol a vihar, egyszer csak a semmiből egy 13 éves suhanc nyit be, nem sokkal később pedig egy korrupt rendőr, aki őt üldözi. A fiút senki nem ismeri, de Nangou végső kétségbeesésében azt hazudja, ő hívta, és a kölyök fog játszani helyette. A fiúról csak annyi derül ki, hogy Akaginak hívják, és hogy még az életben nem játszott mahjongot, azonban villámgyorsan megtanulja az alapokat és mire felkel a nap, szégyenszemre meg is veri a jakuza banda helyettes játékosát.Látva Akagi tehetségét, a rendőr pártfogásába veszi, bevezeti az alvilágba és néhány éven belül a különc srácból legendás mahjong helyettes játékos lesz, aki a legkülönbözőbb ellenfelek fölött arat győzelmet. Egy idő után azonban elmegy az életkedve látva a sok kiszámítható, gyáva játékost és egyoldalú játékot. Méltó ellenfélre vágyik és olyan játszmára, ahol nem csak ő tesz kockára mindent. 1965 nyarán, 20 éves korában ez a vágya teljesül…

A grafikára a legegyszerűbb rámondani, hogy ronda, de én inkább sajátosnak nevezném, hiszen szándékosan olyan, amilyen. A szereplők abszurd ábrázata jól tükrözi abszurd, eltúlzott jellemüket: Akagi kiszámíthatatlan, bestiális jelleméhez nagyszerűen passzol a sunyi rókaképe, illetve ellenfelei milyensége is szépen megállapítható az arcberendezésükből, így pl. az “árnykirály”, Washizu Iwao le sem tagadhatja, hogy komplett őrült. Emellett saját tapasztalat alapján villámgyorsan meg is szokhatóak a szögletes pofák, nekem személy szerint még tetszett is, és a legelső rész után már egyáltalán nem zavart.

A zene tökéletesen passzol az egyes szituációkhoz, és képes az amúgy is feszült pillanatokat még jobban túlfeszíteni, hogy az ember egy-egy húzásnál már tényleg a karfát markolássza, holott általában elég nyilvánvaló, hogy ki fog végül nyerni. Az OP alatt szóló zene megteremti a hatvanas évek atmoszféráját, a két ED zúzósabb rockszámai pedig egyszerűen piszokjók, a másodiké különösen.

A szinkronhangok teszik fel a koronát az egészre, a seiyuuk félelmetes beleéléssel mondják a magukét: Akagi finom, mindig higgadt hangja és visszafogott kacajai, a többi szereplő nyers durvasága, a fentebb már említett Washizu tébolyult trillázásai, vagy a narrátor kizökkenthetetlenül monoton orrhangja, amin a néha egészen morbid módon eltúlzott hasonlatait közli, mind-mind hozzáteszik a magukét a furcsa grafikával együtt ahhoz az egészhez, amiből megszületik az ALAPHANGULAT.

Az anime legnagyobb erőssége egyértelműen az alaphangulata, amivel végig magához tudja láncolni a nézőt, holott gyakorlatilag a rövidebb átvezető részektől eltekintve hőseink végig a mahjong asztalnál ülnek és játszanak. A szereplők is csak a játékukon és a narrátor kommentálásán keresztül ismerhetőek meg, így magáról a főszereplő Akagiról sem tudni jóformán semmit azon kívül, hogy köp a társadalom íratlan szabályaira, szeret pengeélen táncolni és már-már emberfeletti szinten képes átlátni ellenfelein, majd egészen apró dolgokból messzemenő következtetéseket levonni: egy némileg tébolyodott zseni, aki látszólag nem fél senkit és semmit.

Amibe beleköthetek: a befejezést összecsapottnak éreztem, még ha számítani is lehetett rá. Azok után, hogy az utolsó, nem éppen szokványos küzdelem kb. 10 részt felölelt (aminek egyébiránt egy percét sem untam), a történet lezárására hagyhattak volna kicsit több időt 1 percnél. De a lényeg benne volt és szépen csattant, így emiatt sem lehet igazán panaszkodni.

Hogy mi az anime tanulsága? Talán az, hogy aki mer, az nyer, vagy hogy a szokványos módszerekkel nem lehet kiemelkedő teljesítményt elérni. Nem egy túl vidám történet, tele alvilági figurákkal és néha véresebb jelenetek is előfordulnak, így akinek a jakuzásdi és a feketehumor nem fekszik, inkább kerülje el. Mindenki másnak csak ajánlani tudom. Sosem gondoltam volna, hogy nekem valaha is tetszhet ennyire egy játékról szóló történet (aminek ráadásul nem is látom át a szabályait és még a történet vége felé sem tudom igazán az olyan harci kiáltások jelentését, mint a “pon”, vagy a “riichi”), de bevonult az örök kedvenceim közé Akagi figurájával együtt.

Reklámok

0 Responses to “Touhai Densetsu Akagi – Yami ni Maiorita Tensai”



  1. Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


Oldalak


%d blogger ezt kedveli: